Hogyan vezet egy játékmackó elvesztése mélyebb családi titkokhoz? Amiről ráadásul a gyerek nem is tudott? El lehet-e titkolni a gyerek előtt a családban történ eseményeket, beleértve egy korábbi abortuszt is?

Fanni esete a játékmackóval

Egy plüssmackó elvesztése általában nem különösebben viseli meg a gyerekeket. Vagy ha igen, akkor a szomorúság hamar véget ér.

De mi van akkor, ha a gyerek újra és újra felhozza a témát, és folyamatosan sír, követeli a játékmackót, amit több mint két éve vesztett el?

Lehet, hogy „Fanni” túlérzékeny? Vagy csak egyszerűen hisztis? Esetleg játszmázik a szüleivel?

„Fanni” a macit 6 éves korában hagyta el. Anyukája kifejezett kérése volt, hogy a stresszkezelésekkel kapcsolatos foglalkozásunkon a maci elvesztését dolgozzuk fel a kislánya életében.

„Fanni” azonnal zokogni kezdett, ahogy felhoztuk a témát, és nem tudta abbahagyni.

Bár nem a világvége, ha egy gyerek sírni kezd, mégis szerettem volna megnyugtatni.

De hiába alkalmaztam az összes általam ismert stresszoldó technikát, a kislány csak nem tudta abbahagyni a sírást. Nyoma sem volt hisztinek, vagy annak, hogy direkt hergelné magát.

Elővettem egy-két klasszikus, családállításkor elhangzó mondatot, amit akkor szoktunk mondani, ha valakinek a halott, vagy meg nem született testvérét kell elgyászolnia.

Ahogy ezeket „Fanni” kimondta, a sírás abbamaradt, és megbékélt a helyzettel.

Mi volt ennek az oka?

„Fanni” szüleinek a kapcsolatuk elején, a házasságuk előtt, lett egy véletlenül fogant magzatuk, akit elvetettek.

Az ilyen esetek is bizonyítják, hogy nemcsak a szülőknek kell egy abortuszt feldolgozni, hanem a később született gyerekeknek is szükségük lehet erre.

Természetesen ritka, hogy egy nem ismert, de tudat alatt jelen lévő történet ilyen erősen hasson a következő gyerekre, de van, hogy előfordul.

Egy meg nem született baba ott van a család rendszerében, feldolgozása fontos a család egésze számára.

Egy régi abortusz

Nem az a cél, hogy ebben a cikkben erkölcsi kérdéseket feszegessek az abortusz miatt, csupán arról van szó, hogy egy magzat elvetetésének (vagy elvesztésének) feldolgozása, vagy annak hiánya kihat a család összes tagjára.

Mik a biztos jelei annak, ha egy abortusz nincs feldolgozva?

• A párkapcsolat nem működik, elfáradnak a felek.
• Nem jön össze a baba.
• Depresszió, bűntudat, pánik, függőségek.
• Nőgyógyászati problémák.
• Erős maximalizmus a testvéreknél, két végén égetik a gyertyát, állandóan hajtanak, még felnőtt korban is.

Hogyan, és mikor lehet egy gyereknek beszélni az abortuszról?

Csak akkor, ha a szülő lelkileg már feldolgozta az abortuszt minden következményével együtt.

Gyakran hallom a szülőktől, hogy ők már feldolgozták a helyzetet. De amikor rákérdezek, úgy mutatják be a meghalt magzatot, mint akit nem is látnak, mintha nem az ő életük, családjuk része lett volna.

Azaz: nem látják sem a magzatot, sem a következményeket. És ez egyben azt is jelenti, hogy nincs feldolgozva a veszteség.

Egy kisgyereknek még nem lehet az abortuszról beszélni. De később, akármilyen kényes is a téma, jó, ha beszélünk róla a nagyobb, vagy már felnőtt gyerekünkkel.

Miért?

Mert az információ birtokában ő dönthet majd arról, hogy a saját lelki problémáinak oldása során feldolgozza-e a meg nem született testvérét.

Az is előfordulhat, hogy egy ilyen információ mély sebeket hoz majd felszínre. Ugyanakkor rengeteg kisebb információmorzsa a helyére kerül, érthetővé válik, ami eddig érthetetlen volt, és a saját problémákat is könnyebb lesz feldolgozni a tények birtokában.

Például:

• Én miért élek, amikor ő halott?
• Miért nem figyelt rám az anyám/ apám gyerekként? Talán emiatt?
• Miért marták/ csalták egymást a szüleim?

Hogyan lehet erről beszélni?

Szülőként vállalni kell a döntés teljes felelősségét. Őszintén.

A fenti esetben egy 8 éves kislány nem tudná feldolgozni, és nem is értené, hogy mi történt a születése előtt.

Ezért dolgoztam én is vele tudatalatti szintekre ható mondatokkal, az összefüggések magyarázata nélkül.

Amikor az érzelmek a felszínre törnek

Teljesen érhető, hogy egy abortuszról senki nem beszél szívesen.

Ha azt elérjük, hogy legalább mi fel tudjuk dolgozni a múltunk egy darabját, és el tudunk engedni a fájdalomból, veszteségből és gyászból, az olyan, mintha elvarrnánk a szálakat. Így a teher nem az utódainkra marad, annak összes fájdalmával együtt.

Az abortusz feldolgozása szükségszerű lenne, minden műtéti beavatkozást átélt nőnek, és a párjának is. Mert ez nemcsak a nők feladata, hanem a férfiaké is.

Bármennyire is megterhelő lelkileg az abortusz feldolgozása, ha megértjük ennek fontosságát, és rászánjuk magunkat, amikor végül véget érnek a feldolgozás lépései, minden a helyére kerül. Nem marad más csak a szeretet, és lelki béke.