Elidegenített gyermek voltam: anyámmal maradtam, miközben apám teljesen eltűnt az életemből.

Ez akkor természetesnek tűnt, pedig egyáltalán nem volt az.

Hogy milyen volt?

Amíg benne éltem természetesnek vettem, hogy évekig, aztán évtizedekig nem találkozom az apámmal.

Akkoriban ezt állították be normálisnak a körülöttem élő családtagjaim.

Amikor kezdtem felismerni, hogy ez mégsincs  rendben, minden nagyon nehézzé vált.

Úgy éreztem cserbenhagyom az egyetlen szülőmet, az anyámat, aki eddig gondoskodott rólam, felnevelt, miközben apám rám sem nézett. És ezt a történetet az anyám minden gesztusával erősítette is bennem.

Az apám lehetséges megkeresése az anyám elleni lázadásnak tűnt, és rengeteg lelkiismeretfurdalást okozott.

Akkoriban egy pillanatra sem merült fel bennem az a lehetőség, hogy a kialakult helyzetről az anyám nagyon is tehetett.

Kb. 48 évesen sikerült pontot tennem a családi helyzetem végére.

Ami mostanra végre azt jelenti, hogy már nem az határoz meg, hogy az anyám hogyan nevelt gyerekkoromban, és az apám hosszú évtizedekig tartó hiánya mit okozott számomra.

Ma már nem az az elidegenített gyermek él bennem, aki egykor voltam.

De az idáig vezető út rendkívül hosszú volt.

Milyen egy elidegenített gyermek világa?

1. szakasz: Az elidegenített gyermek belső világa a kezdeti időszakban

Gyerekként imádtam az édesanyámat.

Akármennyit lázadtam (mert nyilván volt ilyen is), az mindig keretek közé korlátozódott. Mert „anyukám szent volt” (annak kellett látnom). Szinte semmit nem kérdőjeleztem meg, amit, és ahogy ő tett.

Ez az első alap, ami egy elidegenített gyermek világát jellemzi: az elidegenítő szülő szent, sérthetetlen, és megkérdőjelezhetetlen.

Az elidegenített gyermek egész világa köré szerveződik.

Soha nem hangzott el anyám szájából egyetlen mondat sem arról, hogy az édesapámat nekem utálnom kellene.

De a helyzet ennél mégis összetettebb volt.

Ő mindig nagy hallgatásokkal és gesztusokkal “válaszolt” a kérdéseimre. Szavakkal sosem.

Ami azt jelentette, hogy gyerekként magamtól kellett “kitalálnom”, hogy vajon mi történhetett a szüleim között.

Elidegenített gyermekként úgy raktam ezt össze, hogy miért utálhatják egymást annyira, hogy közben erről senki soha nem beszélt. Utalások, félmondatok, sok sírás, amiért sajnálni kellett őt.

Annyit láttam, hogy anyukám mennyire kellemetlennek, fájdalmasnak éli meg az apukámmal való kapcsolattartást (nem a hiányát!).

Emiatt sokat sírt, én pedig sajnálni kezdtem.

2. szakasz: Az elidegenített gyermek belső világa amikor az elidegenítés már előrehaladottabbá válik

Később, a nagyobb jelenetek és balhék hatására (amit akkor még nem láthattam át, hogy valójában anyám provokálta ki őket), félteni kezdtem őt.

Természetesen az apámtól.

Hiszen a történetben végig ő volt a gonosz, akivel “nekem kellett szembeszállnom, mert az anyám túl gyenge és védtelen volt hozzá”.

Annyit tudtam csak, hogy apukám elhagyott „minket”. Hogy miért, az sosem derült ki számomra.

Láttam néhány durva jelenetet, amikor dühöngve rázta a kertkaput kívülről, mert én „beteg voltam”, és nem nem engedték őt be hozzám.

Pedig vártam, hogy találkozzunk. És mikor nem jött létre a találkozó, őt okoltam, hogy nem akart engem “eléggé” látni.

Azt nem tudhattam, hogy mit mondtak neki rólam, és abból mi igaz, amit nekem mondtak róla.

De ez akkor nem is volt lényeges. Láttam, hogy jön, ijesztően dühös, aztán otthagy, mert “nem érdeklem”.

Mikor 7 éves lettem, édesanyám újra házasodott, és egyik napról a másikra 150 km-re költöztünk.

Úgy tettünk, “mintha menekülnünk kellett volna”.

3. szakasz: Az elidegenített gyermek belső világa új helyen, új helyzetben

Az új helyen a nevelőapám elfogadott, és jól éreztem magam vele.

Egészen addig, míg inni kezdett, és ott is megkezdődtek a nagyobb veszekedések. Amiknek édesanyám külső szemlélő számára megint csak az “áldozata volt”.

Közben édesapám próbált látogatni a nagy távolság, és a folyamatos „elzárások” ellenére is.

De mivel én már „nem akartam” látni őt, a nevelőapám mindig hazaküldte.

10 éves voltam, mikor megszülettek a tesóim, és egy gyámügyes tárgyaláson a nevelőapám örökbefogadott.

Az eredeti nevem a nevelőapáméra változott, és édesapámat a magyar törvények értelmében nem láthattam többé, hiszen már nem ő volt papírforma szerint az apám.

A gyámügynek a ’80-es években még fogalma sem volt arról, hogy mit jelent a szülői elidegenítés (azt sem tudták, hogy ilyen létezhet), ezért döntöttek az anya kérése szerint.

Bennem emiatt nem volt hiányérzet.

Sőt, évtizedekig (!) úgy emlékeztem az örökbefogadásra, hogy az az én kívánságomra, és miattam történt.

Hosszú évekig nem akartam elfogadni azt a gondolatot (akkor sem, ha mások jelezték), hogy én 10 évesen nem dönthettem a saját örökbefogadásomról. Hiszen jó eséllyel azzal sem lehettem tisztában, hogy az valójában mit jelent.

4. szakasz: Az elidegenített gyermek belső világa hosszú évek elteltével

Az évek előrehaladtával azt vettem észre, hogy nevelőapám egyre elviselhetetlenebb, sok a veszekedés. Édesanyámat pedig megint meg kell védeni egy „gonosz” férfitól.

Mikor elvégeztem az egyetemet, karácsony után egy nappal édesanyám megrendelte a teherautót, és eljöttünk. Egyik napról a másikra. Megint “menekültünk”.

Valahogy akkor is veszélyben voltunk. Legalábbis úgy tűnt, mintha veszélyben lennénk. És 25 évesen még mindig nem jutott eszembe, hogy ezt megkérdőjelezzem.

Dolgozni kezdtem, katona voltam, majd az USA-ban dolgoztam, pénzt gyűjtöttem, részben azért, hogy anyukámat támogatni tudjam, mert akkoriban ezt kötelességemnek éreztem.

De kezdtek kétségeim támadni. Már nem olyannak láttam őt, akit mindenáron meg kell menteni. Sőt.

Az a kép kezdett bennem kialakulni, hogy valahogy mindig ő van a vihar középpontjában, ő a megmentendő szegény áldozat.

Valami véletlen folytán mindig úgy alakulnak a dolgok.

Megházasodtam, gyerekem lett. Egy nap meglátogattuk, és mivel kezdett önálló véleményem lenni, ami nem egyezett az övével, a testvéreimet fordította ellenem.

Akik azzal vádoltak, hogy nem támogatom az édesanyámat eléggé (a saját családom ellenében). Ezzel pedig árulóvá váltam a szemükben. Másnap reggel otthagytuk a családomat, mert a feszültségszint (amiben még mindig édesanyám volt az áldozat), elviselhetetlen volt.

Ezt követően minden szinten rágalomhadjáratot indítottak ellenem. A munkahelyemre, a párom családjához jöttek a befeketítő levelek. Még mindig nem ismertem fel, hogy elidegenítéssel állok szemben. Kb. két évig próbáltam helyrerakni magamban a dolgokat, kezelni a támadásait, és valahogy kibékíteni őt.

Mert ő lelki jóllétéért még mindig képes voltam saját felelősséget vállalni és lekiismeretfurdalást érezni.

5. szakasz: Milyen az átmenet egy elidegenített gyermek “ébredésénél”?

Aztán elolvastam a Mérgező szülők című könyvet. Ennek hatására vettem fel végül a kapcsolatot az édesapámmal, akit akkor már 20 éve nem láttam egyáltalán.

Ő nagyon örült nekem, de az egyik első feltétele az volt, hogy soha nem akar az anyámmal találkozni.

Akkor még mindig nem értettem teljesen, hogy miért. Bár már kezdtem kapizsgálni az alapján, amit én kaptam tőle az azt megelőző két évben.

Az átmenet lassú volt, mert édesapám 20 évig nem volt jelen az életemben.

Anyám hirtelen döntései és dührohamai miatt nemcsak az édesapámtól lettem végül elvágva, hanem mindkét oldali nagyszüleimtől, nevelőapámtól, és a két testvéremtől is.

Ebben a helyzetben az „egyedül vagyok a világban” érzés volt bennem a legerősebb.

Olyan falakat építettem magam köré, ami eredetileg a túlélés feltétele volt, de később sem tudott senki áthatolni ezeken a falakon. Emiatt sokakat távol tartottam magamtól lélekben.

Egy 36 éves koromban bekövetkezett karrierváltás miatt kezdtem el emberekkel foglalkozni.

Szülői elidegenítéssel kapcsolatos esetek stresszoldását akkor még nem vállaltam.

Először a saját elidegenített gyermeki énem lelkét kellett begyógyítani. Tehát gyerekekkel, és azok szüleivel kezdtem foglalkozni.

6. szakasz: Hogyan lehet felszámolni az elidegenítés összes lelki következményét?

Ha elidegenített gyermek vagy (vagy voltál), akkor az önbizalmad, és a másokba vetett bizalmad biztosan padlóra kerül.

Ezért nem csak a gyerekkorodban történt eseményeket kellett feldolgoznod, hanem mindezek utóhatásait is.

A szülői elidegenítés hatására olyan hiedelmek alakultak ki bennem is, mint hogy:

„Nem vagyok szerethető”

„Nem vagyok elég jó.”

Ezek az önkorlátozó hiedelmek mások szeretete, önmagamnak megbocsátás, és szépen lassan a saját magam iránt érzett szeretet hatására kezdtek feloldódni.

De, ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, még most is vannak nyomai, melyek megjelennek, akár akarom, akár nem.

Például a maximalizmusomban.

Ki segített ebben, és hogyan?

A párom.

Szerencsére nem rontott ajtóstul a házba. Óvatosan (talán ahogy ő is ráeszmélt dolgokra), elkezdtünk beszélgetni a témáról.

Támogatott. Amikor kiborultam, mellettem volt. Úgy, hogy én közben a kapcsolatunk elején egyértelműen kijelentettem, hogy:

„Ha valaha közte, és anyukám között konfliktus lesz, én anyukámat fogom választani.”

Aztán lett is konfliktus. Több is. De felnőtt fejjel már jobban ráláttam, hogy ezeket a konfliktusokat ki és hogyan kezdeményezte. Milyen apróságokból lett mindent elsöprő vihar, amiért aztán anyámat kellett (volna) sajnálnom megint. Így kezdődött a korábbi, “kőbe vésett” történetek megkérdőjeleződése is bennem.

De a jól felépített, masszív falaim, melyeken hosszú évek alatt senki sem jöhetett be, és minden nagyobb konfliktusban jó védelmet nyújtottak, még ezek után is hosszú ideig megmaradtak, és újabb éveknek kellett eltelnie, mire elég biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy végre elengedjem a falaimat.

Én és az elidegenítő hogyan tettünk pontot a végére?

A sorozatos támadások, felelősség nem vállalás az anyám részéről, sokat segített abban, hogy kijöjjek abból az agymosott állapotból.

Az értékrendünk már gyerekkoromban sem egyezett egymással.

Az elidegenítő szülőm éncentrikus, felelősséget nem vállaló, pesszimista hozzáállást képviselt. Tőlem mindig elvárta önmagat támogatását. Így megtanultam felelősséget vállalni.

De valahogy alapból is megoldásorientált, és optimista voltam. Mindazok ellenére is, amin neki köszönhetően átmentem.

Végül az ő sértődései, és alaptalan vádjai megtették a hatásukat. Annyira sok volt, amit “kaptam tőle”, hogy lélekben egy idő után már nem akartam, hogy ő is része legyen az életemnek.

Ezt a lépést azonban végül nem én tettem meg, hanem ő döntött úgy, hogy megszakít velem mindenféle kapcsolatot. Elfogadtam.

Tudom-e őt szeretni?

Igen. Elfogadtam, amit kaptam tőle. Jót is, rosszat is.

Már nem fáj, amit okozott, mert ő maga is terhelt volt.

Rábíztam, hogy mit kezd a saját csomagjával. Hálás vagyok, amit tanított az életről.

És remélem, hogy azzal, amit tőle tanultam erről a jelenségről, támogatni fog abban, hogy mást is ki tudjak hozni ebből a sötétségből.

A cikk írójáról:

20 éve foglalkozom segítő munkával. Ez alatt több ezer kliensnek adtam tudásom legjavát.

Több, mint 30 évet éltem gyerekként, fiatal felnőttként szülői elidegenítésben.

Amióta felismertem, több száz elidegenített szülőnek nyújtottam támogatást a legnehezebb időszakokban is.